Érzelmeink elfojtása

9:43

Most már értem, hogy miért is olyan fontos megosztani másokkal az érzéseinket és gondolatainkat, legfőképp azokkal, akik közel állnak hozzánk. Akiket szeretünk. Ha elfojtjuk magunkban mindazt, ami zavar minket, vagy ami nagyon meghatározó számunka, abból rengeteg félreértés alakulhat ki bennünk. Ezekből táplálkozik leginkább egónk, és egy berögzött mintát követve megszövi saját sértődött, vagy meg nem értett gondolatai alapján azt az elferdített történetet, amely az idő múlásával szép lassan a valóságunkká válik. Lehet, hogy semmi, vagy épp hogy csak egy csekélyke köze van a valósághoz, de mi ezt képzeljük el. Ezért így is van. Nem adjuk meg sokszor a másiknak azt a lehetőséget, hogy kifejthesse az ő szemszögéből is a történeteket. Az is megeshet, hogy aminek mi magunk hatalmas jelentőséget tulajdonítunk, az a másik számára teljesen jelentéktelennek tűnő semmiség, vagy épp észre sem veszi. Nem vagyunk egyformák, különböző az értékrendünk, így nem is várhatjuk el, hogy a másik azonnal tudja, hogy mi zajlik le bennünk. Csakis úgy lehetséges a harmonikus együttélés, ha megosztjuk szeretteinkkel a bensőnkben zajló folyamatokat. Ezekkel a terhekkel és ál-valóságokkal nem épp a legjobb együtt élni, főleg nem hosszú-hosszú éveken át. De soha nem késő ezeket átbeszélni. Lehet, hogy sokáig nem volt elég bátorságunk előhozakodni az érzéseinkkel, de igazából ez a legjobb, amit csak tehetünk önmagunkkal szemben. Legyünk őszinték, és merjünk beszélni az érzéseinkről, hiszen ezáltal fogjuk tudni feldolgozni és elengedni mindazt, ami a lelkünket nyomja.
Én is nagyon sokáig elnyomtam magamban mindent, amit a környezetemtől kaptam. Mindent elkönyveltem olyannak, ahogy én láttam és éreztem, nem volt másik lehetőség. Nem is gondoltam arra, hogy megkérdezzem a másikat arról, hogy ő vajon hogyan látja a helyzetet. Vagy egyszerűen nem mertem segítséget kérni, mert bizonytalan voltam, és jobban féltem az elutasítástól, és attól, hogy esetleg nem értenék meg, hogy min megyek keresztül. De visszanyúltam, és fellibbentettem a múltra nehezedő sötét leplet, és életemben először megtörtem a csendet, amely ott húzódott közöttünk. Furcsa, hogy az emberi elme inkább kitalál mindenféle történeteket és magyarázatokat, csak hogy ne kelljen megtudni az igazságot. Félünk, hogy tényleg csalódunk, ezért egyszerűbb és elviselhetőbb egy saját verzió megalkotása. De mi van akkor, ha valójában a történet vége nem csalódás lenne? Sajnos a múltba már nem tudunk visszamenni és megváltoztatni döntéseinket, de a jelenben még mindig tartó nehezteléseket vagy félreértéseket fel tudjuk oldani azáltal, ha választ kapunk ezen kérdéseinkre. Nehéz ezt megtenni olyanokkal, akikről már egy szinte megrendíthetetlen kép kialakult bennünk az évek során, de meg kell próbálnunk, ha lelkünket fel szeretnénk oldani a múlt fájó emlékei alól, hogy a jelenre és életünk következő szakaszának felépítésére tudjunk koncentrálni. A harmóniához előbb rendet kell tennünk magunkban, felszabadítani bensőnket a felesleges blokkok alól, hogy ezáltal helyet teremthessünk az új, örömteli dolgok és érzések befogadására.


Két út áll előttünk, és kezünkben a döntés, hogy melyiket járjuk. Maradunk továbbra is a sivár és egónk kreálta látszat-világban, vagy megismerjük a valódi, színekkel és érzésekkel teli világot? Merjük-e vállalni az igazság felszabadító erejének vagy épp fájdalmának kockázatát, mely által levethetjük magunkról lelki terheinket? 

0 megjegyzés

Üzemeltető: Blogger.