Rólam
Na igen... adott egy blog, néhány poszt és egy regény első pár fejezete. Az utóbbi időben egyre csak bővül és fejlődik, de ki is áll az egész tevékenység mögött? Eddig szép csendben rejtőztem a háttérben, elhintve ugyan egy-egy személyesebb jellegű bejegyzést, de aki nem ismer, nem tudhatja, hogy ki is ontja magából a sorokat. Ezért úgy döntöttem, hogy most már kilépek a színfalak mögül, hogy picit jobban megismerhess, Kedves Olvasó. :)
Hol is kezdjem?
Talán az elején, az lesz a legegyszerűbb... Miskolcon születtem a bűvös ’89-es év derekán, és egy aprócska borsodi faluban nőttem fel. Nem volt túl sok szórakozási lehetőség – bár valószínűnek tartom, hogy a mai fiatal generáció számára egészen mást jelent a szórakozás, mint az én korosztályomnak gyerekként-, így már nagyon korán elkezdtem a saját kis fantáziám kreálta belső világocskámra koncentrálni. Ennek az apró településnek a helyi sulijában végeztem el az általános iskolát, majd elkerültem a miskolci Földes Ferenc gimibe, ami akkoriban a legerősebb középiskolának számított a megyében, és ezzel belevágtam az izgalmas-borzalmas kamaszkorba.
Ebben az időszakban sokszor lázad a gyermek minden ellen, és olyan baromságokon képes hisztizni, amelyek később már totálisan jelentéktelennek tűnnek. Nálam a lázadás kicsit másképp zajlott le, elkezdtem teljesen befelé fordulni, és elzárkóztam a külvilágtól. Most már tudom, hogy nagyon rossz döntés volt, de igazából nem tudom hibáztatni akkori önmagam. Sokszor éreztem úgy, hogy nem igazán értenek meg a körülöttem lévő emberek, és teljesen más az értékrendem, mint a velem egykorúaknak. Így elkerülhetetlen volt az a csalódássorozat, melyet gimis éveim alatt éltem át, és minden egyes „barát elvesztésével” egyre jobban bezárkóztam. Viszont mindennek köszönhetően kezdtem el írni. Talán ha nem élem meg ilyen drasztikusan ezt az időszakot, akkor lehet nem alakult volna ki bennem az alkotási vágy sem. Ezek után nem csoda, hogy iszonyatosan vártam az érettségit, hogy végre kitörhessek a „múltból” és ezzel együtt Borsodból. Nem volt kérdés számomra, hogy egyetemre még csak véletlenül sem Miskolcra akarok menni – igen, elmenekültem -, és persze az is benne volt a pakliban, hogy az erős gimit követve egy hasonlóan kiemelkedő felsőoktatási intézményt akartam választani. Így jutottam el egészen Pestig, ahol az ELTE BTK német szakára nyertem felvételt. Újult erővel és teli reményekkel indultam neki életem újabb szakaszának, de hamar kiderült, hogy nem olyan az egyetem, mint a filmekben, csupa móka és bulizás. Vagy legalábbis nekem nem mutatta meg ezt az arcát. Na nem mondom, azért az első évben volt részem pár fantasztikus szórakozásban, de a társaság sajnos hamar szétszéledt, és persze ide is követtek a csalódások. Egyszerűen nem értettem meg, hogy a barátaim miért viselkednek ennyire furcsán, miért nem olyan fontos számukra is a kapcsolatunk, mint nekem – és itt a baráti kapcsolatokra gondolok. Mivel ekkor már rettentően zárkózott voltam, sündisznó módjára azonnal védekezni kezdtem, ha megbántott egy olyan személy, akit mégiscsak közel engedtem magamhoz. Ilyenkor már szinte érinthetetlen voltam a tüskéim miatt, és rögtön meg is szakítottam a kapcsolatot azzal a személlyel, igazából meg se hallgattam. Újabb rossz reakció, de hát ezt váltotta ki belőlem az a sok negatív érzelmi kudarc. Kezdtem egyre jobban kiábrándulni az emberekből, miközben pedig rettenetesen vágytam arra, hogy valaki megértsen. Az egyetemen töltött négy év alatt szakot is váltottam még egészen az elején, és a dán nyelv lett a főszakom, mellyel sikerült is egyből elhelyezkednem egy szimpatikus multinacionális cégnél. Imádtam, hogy használhatom az újdonsült nyelvtudásomat, és maga a munka is tetszett egészen addig, amíg túl nem terheltek. Rengeteg stressz zúdult a nyakamba, mégis majdhogynem 200%-ot nyújtva totálisan kihajtottam magam, végül 2014 decemberében a várt hosszabbítás helyett a távozásom mellett döntöttek.
Ez volt az a pont, amikor megelégeltem az „áldozat” szerepét minden szempontból. Nem merültem el az önsajnálatban, hanem megláttam az új lehetőséget ebben a hirtelen jött változásban. Gyorsan felkeltem a padlóról, és csakis azokra a dolgokra fókuszáltam, amelyek a célom elérése felé visznek. Nagyon hamar – igazából egyetlen hét leforgása alatt - találtam egy másik pozíciót cégen belül, amely az akkori elvárásaimnak tökéletesen megfelelt, így most már egyáltalán nem stresszelek. Ezáltal sokkal több energiám marad a regényemre, a blogra és a magánéletemre is. Régóta tudom, hogy Japánba akarok majd kimenni, és több hosszabb-rövidebb felfedező útra kelni a csodás Felkelő Nap országában, hiszen azt érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő húz oda. Másik nagy álmom az írás mellett, hogy megtanuljam a nyelvet – melyet korábban még az egyetemi évek alatt elkezdtem, de sajnos több okból kifolyólag – melyben saját lustaságom is elég nagy szerepet játszott – nem folytattam. De ami késik nem múlik, amint adódik egy jó alkalom, azonnal meg is ragadom, és folytatom ebbéli tanulmányaimat.
Mivel munkát is itt kaptam, és valójában eszem ágában sem volt visszamenni Borsodba, ezért Pesten kezdtem neki a tényleges nagybetűs ÉLET-nek. Ha jobban belegondolok, igazából mindenem meg van, amit csak az ember lánya ennyi idősen kívánhat magának – és mindezt szinte csak a saját erőmnek és tudásomnak köszönhetően értem el. Megállok a saját lábamon, rendezgetem a kis lakásom, van egy jó munkahelyem, és most már egyre több időm és energiám van a hobbijaimra és kapcsolataimra. Büszke vagyok arra, hogy honnan indultam, hova jutottam és mi mindent értem el eddig.
De leginkább a gondolkodásmódom megváltoztatására vagyok büszke! 2015 egy teljesen új korszak kezdete számomra, mivel ekkor ismerkedtem meg a pozitív gondolkodással és a vonzás törvényével. Az elmúlt kilenc hónap alatt hatalmas változás ment végbe bennem, melynek köszönhetően sokkal pozitívabb, nyitottabb és boldogabb vagyok :) Most már tudom, hogy rosszul tettem, amikor bezárkóztam egy-egy negatív élmény hatására, ahelyett, hogy elfogadtam és elengedtem volna. Az utóbbi pár hónapban ezen dolgoztam nagyon keményen, és önmagamon is érzem, hogy mennyit fejlődtem. Persze, még akadnak kilengések, nagyon nehéz átformálni az eddigi 25 év alatt berögződött gondolkodásmódot és tanult viselkedési formákat. Szerencsére rengeteg lehetősége van manapság az ember lányának informálódni és ilyen témában anyagot találni. Mindenkinek más módszer jön be, én is megtaláltam már saját mentoraimat, akik segítenek abban, hogy végre felnyissam a szemem és meglássam a lehetőséget a változásra. Az elején én is rengeteg akadályba és falba ütköztem, amelyeket az évek során húztam fel magam köré, hogy ezáltal védve legyek a sérülésektől, csak azzal nem számoltam, hogy ennek hatására teljes mértékben le is korlátozom magam és képtelenség önmagamnak lenni. Jelenleg is folyamatosan dolgozom azon, hogy ne akarjak megfelelni mások elvárásainak, és azt tegyem, ami saját épülésemet szolgálja. Egészen jól haladok, csak azt sajnálom, hogy nem "világosodtam" meg hamarabb. De ahogy a mondás is tartja, mindennek meg van a maga ideje.
Egyetlen dolog maradt hátra, mégpedig a nevem: An. Az Andreából jött, és egy számomra nagyon kedves személy becéz így. Itt a blogon már csak az egyszerűsített formáját használom, a teljes verzió az An-chan. Ebből biztosan rájöhettél Kedves Olvasóm - de ha más nem, akkor a mellékelt képből -, hogy bizony-bizony egy japán barátnőm ruházott fel ezzel a névvel, ezért is tartom olyan nagy becsben. :)
Azt hiszem ennyit érdemes rólam tudni dióhéjban. Nem hiszem, hogy fontos lenne leírnom, hogy milyen zenét/filmet/könyvet/ételt/italt, stb szeretek, de ha esetleg bármit kihagytam volna ami érdekelne, nyugodtan írj nekem üzit, szívesen válaszolok bármilyen kérdésre. :)
Puszi,
An
Puszi,
An
