Lunar mirage

Az utóbbi időszakra visszatekintve észrevehettétek, hogy eléggé inaktívvá vált az oldal, valamint lekerültek a regényem fejezetei is. Biztos megfogalmazódott a kis buksikban, hogy mi lehet ennek az oka, hogy blogger pályafutásom ezzel egyenértékűen véget is ért-e, vagy mi a probléma? Erre a válaszom igen is, és nem is. A blogger felületen már nem fogom folytatni az írást, így a LunarMirage hamarosan bezárja kapuit. Nagyon élveztem, hogy egy saját felületen, amit teljesen egyedül készítettem, megoszthatom Veletek gondataimat, de most már ideje továbblépni.

Hamarosan elkészül a honlapom, amelyen a blogolást folytatom, de már sokkal komolyabban és szisztematikusabban, mint azt itt tettem. Mert hát valljuk be, volt amikor írtam, és volt amikor hónapokig nem jelent meg semmilyen frissítés. Egy nagyon jó tanulási folyamat volt ez nekem, önmagamat is jobban megismerve. Szóval nem is olyan sokára elérhető lesz a weboldalam, ahol aztán tényleg nagyon aktív leszek. Már csak azért is, merjelentkeztekt van a regényem kiadása. Ezért vettem le az addigi fejezeteket is, másrészről még egy kis karakterátformáláson dolgozok, szóval kap az egész egy kis ráncfelvarrást :)

Utána kézhez veszi a lektor, miközben már a borító is úton van. Nagyon izgalams ez az egész, hiszen magánkiadásban készül, így mindent magamnak kell intézni. Nem is gondoltam volna elsőre, hogy mennyi mindenre oda kell ám figyelni, és nagyon nem mindegy, hogy ki, hogyan, mennyi idő alatt és mennyiért végzi el a munkát.

Mindemellett pedig az elmúlt öt hétben elvégeztem egy meseterápia tanfolyamot is, és most a vizsgára készülök. Már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék terapiával foglalkozni, írni és olvasni is szeretek, és ekkor szinte a semmiből jött a lehetőség: tanuljak meseterapeutának! Fantasztikus volt az elmúlt hetek megtapasztalása, és ez csak a kezdet.

Szóval amint olvashatjáktok, szorgoskodok rendesen, a háttérben folyamatosan pörgök és keresem az újabb lehetőségeket, amelyek segítségével fejlődhetek. :)

Mindenképp jelentkezek még a további részletekkel, remélem az új oldalon is követni fogtok, ahol nagyon érdekes, fontos és mély témákat fogok kidolgozni és elétek tárni.

Addig is minden jót kívánok!

Ölellek benneteket,
An

Egy lélek rezdülései

ೋ Légy Te magad a változás! ೋ

9:11

Elindult valami bennem, valami egészen hatalmas és fantasztikus. Egy olyan horderejű változás, amely egész életemet és világomat forgatja fel alapjaiban, és ennek a gyújtópontjában én magam vagyok. Jobban mondva annak a mérhetetlenül nagy és erőteljes vágya, hogy felfedezzem, megértsem és végre megéljem igazi önvalómat, mely lényem egészen eddig mélyen szunnyadó magja. A változást áhító kívánságom meghallgatásra lelt, és feltárult előttem az az út, mely elvezet eme picinyke parázsló ponthoz, hogy fellobbantva azt erőteljes lángban éghessen lelkem. Csodálatos érzés, ahogy a belső változásokat a külvilág is pontosan leköveti, és tükröt tartva megmutatja a valóságot. Saját valóságomat, hiszen mindenkinek más attól függően, hogy belül mi húzódik meg. Az elmúlt másfél évem alatt azt éreztem, hogy csak a sötétben tapogatózok, és nem találom a helyes utat. Nem tudtam, hogy merre menjek és mit kellene tennem ahhoz, hogy változtassak. Ma már másképp gondolok vissza erre az időszakra. Nem vettem észre, hogy már akkor is az úton voltam, hiszen ha mindazt nem teszem és tapasztalom meg, akkor most nem tartanék itt. Nem látnám magam előtt ilyen fényesen ragyogni az iránymutató csillagot, mely mindig is ott volt fölöttem, csak a sötét gondolatok és bizonytalanság szőtte szürke fellegek eltakarták. Nem hittem eléggé magamban, abban, hogy képes vagyok mindarra, amiről álmodozok. Apránként, lépésről lépésre erősödött csak meg bennem az önmagamba vetett hit, melyet mindannak az óvatos és puhatolózó keresésnek az eredménye, melyről azt gondoltam, hogy vajmi keveset értem el vele csak. Sok esetben elveszettnek érzem magam, ha nem tudok célirányosan előre haladni. Hiába is tudom, hogy hova szeretnék eljutni, egyszerűen szükségem van az utam során olyan előre megtervezett kapaszkodókra, melyek biztonságot nyújtanak akkor, ha épp elveszíteném az egyensúlyomat. Néha olybá tűnt, mintha egy meredek hegyoldalban araszoltam volna fölfelé felszerelés nélkül, és kénytelen voltam szorosan a falhoz tapadva vesztegelni. Majd mikor elkezdtem ráeszmélni a környezetemben is megjelenő változásokra, az ezernyi lehetőségre, melyeket korábban hagytam észrevétlenül elsuhanni mellettem - mivel oly mértékben a menedék illúzióját nyújtó korlátokra fókuszáltam -, megértettem, hogy a változás én magam vagyok. Már azzal elindítottam, hogy engedtem a lelkem mélyéről feltörő szabadságvágy mindent elsöprő erejének, melynek hangja erősen visszhangozta bensőm kívánságát. Mostanra egyenletesen haladok magamra erősítve a biztosítóköteleket, melyek nem engednek letérni az útról, valamint megtartanak, ha meginognék. Tudom, hogy merre kell haladnom ahhoz, hogy elnyerjem a teljes felszabadulás és önmagamban való kiteljesedés ajándékát.

Először is szembe kell néznem önmagammal, múltammal és elfogadnom eddigi döntéseimet. Ha az alapok nincsenek rendben, akkor nem is lehet rájuk építeni, hiszen amilyen ingatagok, menten össze is omlanak a hirtelen kapott terheléstől. Viszont nem szabad türelmetlennek lenni és elkapkodni a dolgokat, hiszen a tanult és berögzött minták sem egyik napról a másikra alakultak ki, hanem az eddigi hosszú évek tapasztalatai alapján. Megtaláltam a számomra legmegfelelőbb módját annak, hogy a mélyben lerakódott és felgyülemlett negatív megtapasztalásokat hogyan takarítsam ki lelkem óceánjából. Fejest ugorva önnön bensőmbe lemerülök egészen a legmélyebb pontig, és feltárom a valóságot.

Újrajátszom emlékeimben mindazt, mely oly fontos, fájó és meghatározó volt életemben, de már nem a miérteket fogom keresni, hanem igyekszem megérteni, felismerni és elfogadni önmagam és döntéseimet. Más szemszögből vizsgálva, megértéssel megközelítve múltam egyes eseményeit képes leszek átírni azokat. Nincs szükség időgépre ahhoz, hogy megváltoztassam a múltat, hiszen nem magukat az eseményeket kell módosítani, hanem saját gondolataimat és érzéseimet azokkal kapcsolatban. Amint elfogadom, képes leszek a jelenben megerősödni és felszabadultan élni életem. Fontos megismernem múltam valós körülményeit, résztvevőit és megérteni saját viselkedésemet is. Ehhez viszont csak egy elég erős elhatározásra, időre és megértésre lesz szükségem. Bárki képes lehet erre akár egyedül is, csak meg kell találni a módját! :) Számomra saját tudatalattim üzenetei voltak a legmeghatározóbbak, melyeket regényemen keresztül sikerült felhoznom a felszínre, valamint az a rengeteg könyv, melyeket elém sodort a "véletlen". :)

Amikor írok, valahogy úgy érzem, hogy bekerülök saját kis világomba, melyben alámerülök a tudatalatti legmélyebb és legcsodálatosabb élménytengerébe, melyből inspirációt merítek. Ekkor pedig képzeletem mesés szárnyalásba kezd, melynek lényegi eszenciája a kezemben lévő toll tintacseppjein keresztül öltenek alakot az anyagi világban. Ilyenkor képes vagyok teljes mértékben kikapcsolni a külvilágot, és csak hagyom, hogy magával ragadjon a gondolatok átszellemült hullámzása. Mondhatni az íráson keresztül megtaláltam azt az átjárót, mely segítségével bármikor kapcsolatba léphetek saját tudatalattimmal. Fantasztikus érzés, amikor megérint a felismerés gyengéd jelenléte és megértem, hogy miért is írtam le mindazt, amely megjelenik regényemben vagy épp egy bejegyzésben. Sokszor hetekkel vagy akár hónapokkal később érkezik csak el ez a pillanat, mikor is visszaolvasva a leírtakat erőteljesen körülölel a ráeszmélés hulláma. Megindító, felkavaró mégis végtelenül felszabadító hatást kelt bennem, ahogyan tudatosulnak ezek az üzenetek.

És ezzel el is érkeztünk első nagy álmom megvalósításának utolsó fázisába. Ahogyan azt megfogadtam, el is készültem regényem első kötetével a 27. születésnapomra, melyet nem is akárhogy ünnepeltem meg. Szimbolikusan, egy gyönyörű torta formájában testesült meg az anyagi világban is - és persze nem csak hogy jól nézett ki, de istenien fonom is volt. :) A hozzám legközelebb álló barátaimmal osztottam meg ezt a határtalan örömöt és lelkemből feltörő boldogságot. Azóta pedig folyamatosan áramlanak hozzám a kiadással kapcsolatos lehetőségek, mivel most már elhiszem, hogy tényleg képes vagyok rá.

Emellett életem egy másik fontos része is elérkezett egy meghatározó állomáshoz. Megtaláltam azt az életcélt, melyet hivatásomnak is érzek - természetesen az írás mellett -, melyben tudom, hogy teljes mértékben kiteljesedhetek és önmagam lehetek.

Amiért nap mint nap boldogan és teli motivációval ébredek fel, és minden egyes órával egyre közelebb kerülök hozzá. Annak a veszélye sem áll fenn, hogy elveszek út közben, hiszen nem csak azt tudom, hogy mi felé haladok, hanem a legapróbb lépések megtétele is teljes mértékben kirajzolódott előttem. Mindig csak a következő lépcsőfokra kell fókuszálnom, miközben szemem előtt tartom a nagy végcélt is. Ezzel kapcsolatban is folyamatosan kapom a megerősítéseket és a lehetőségeket az Univerzumtól, mely jóleső megnyugvással és bizalommal tölt el. Életemben nem voltam még ennyire biztos a jövőmben! Ehhez viszont arra volt szükségem, hogy merjek változtatni. Ne várjam azt, hogy majd valami rajtam kívülálló esemény vagy csoda megtörténik, és elindítja a folyamatot. Én magam váltam a csodává, mely megváltoztatta egész életem, gondolkodásmódom és világnézetem. Most már nem okolom a környezetem mindazért, ami eddig történt, hanem vállalom a felelősséget tetteimért, elfogadom korábbi döntéseimet, és elengedem a velük kapcsolatos negatív érzéseimet.

Neked is ajánlom, Kedves Olvasó, hogy ha nem vagy megelégedve mostani önmagaddal és helyzeteddel, akkor ne várj tovább a varázslatra, hanem légy Te magad a változás! :)

A következő részek tartalmából

8:22

Egy lélek rezdülései

Érzelmeink elfojtása

9:43

Most már értem, hogy miért is olyan fontos megosztani másokkal az érzéseinket és gondolatainkat, legfőképp azokkal, akik közel állnak hozzánk. Akiket szeretünk. Ha elfojtjuk magunkban mindazt, ami zavar minket, vagy ami nagyon meghatározó számunka, abból rengeteg félreértés alakulhat ki bennünk. Ezekből táplálkozik leginkább egónk, és egy berögzött mintát követve megszövi saját sértődött, vagy meg nem értett gondolatai alapján azt az elferdített történetet, amely az idő múlásával szép lassan a valóságunkká válik. Lehet, hogy semmi, vagy épp hogy csak egy csekélyke köze van a valósághoz, de mi ezt képzeljük el. Ezért így is van. Nem adjuk meg sokszor a másiknak azt a lehetőséget, hogy kifejthesse az ő szemszögéből is a történeteket. Az is megeshet, hogy aminek mi magunk hatalmas jelentőséget tulajdonítunk, az a másik számára teljesen jelentéktelennek tűnő semmiség, vagy épp észre sem veszi. Nem vagyunk egyformák, különböző az értékrendünk, így nem is várhatjuk el, hogy a másik azonnal tudja, hogy mi zajlik le bennünk. Csakis úgy lehetséges a harmonikus együttélés, ha megosztjuk szeretteinkkel a bensőnkben zajló folyamatokat. Ezekkel a terhekkel és ál-valóságokkal nem épp a legjobb együtt élni, főleg nem hosszú-hosszú éveken át. De soha nem késő ezeket átbeszélni. Lehet, hogy sokáig nem volt elég bátorságunk előhozakodni az érzéseinkkel, de igazából ez a legjobb, amit csak tehetünk önmagunkkal szemben. Legyünk őszinték, és merjünk beszélni az érzéseinkről, hiszen ezáltal fogjuk tudni feldolgozni és elengedni mindazt, ami a lelkünket nyomja.

Én is nagyon sokáig elnyomtam magamban mindent, amit a környezetemtől kaptam. Mindent elkönyveltem olyannak, ahogy én láttam és éreztem, nem volt másik lehetőség. Nem is gondoltam arra, hogy megkérdezzem a másikat arról, hogy ő vajon hogyan látja a helyzetet. Vagy egyszerűen nem mertem segítséget kérni, mert bizonytalan voltam, és jobban féltem az elutasítástól, és attól, hogy esetleg nem értenék meg, hogy min megyek keresztül. De visszanyúltam, és fellibbentettem a múltra nehezedő sötét leplet, és életemben először megtörtem a csendet, amely ott húzódott közöttünk. Furcsa, hogy az emberi elme inkább kitalál mindenféle történeteket és magyarázatokat, csak hogy ne kelljen megtudni az igazságot. Félünk, hogy tényleg csalódunk, ezért egyszerűbb és elviselhetőbb egy saját verzió megalkotása. De mi van akkor, ha valójában a történet vége nem csalódás lenne? Sajnos a múltba már nem tudunk visszamenni és megváltoztatni döntéseinket, de a jelenben még mindig tartó nehezteléseket vagy félreértéseket fel tudjuk oldani azáltal, ha választ kapunk ezen kérdéseinkre. Nehéz ezt megtenni olyanokkal, akikről már egy szinte megrendíthetetlen kép kialakult bennünk az évek során, de meg kell próbálnunk, ha lelkünket fel szeretnénk oldani a múlt fájó emlékei alól, hogy a jelenre és életünk következő szakaszának felépítésére tudjunk koncentrálni. A harmóniához előbb rendet kell tennünk magunkban, felszabadítani bensőnket a felesleges blokkok alól, hogy ezáltal helyet teremthessünk az új, örömteli dolgok és érzések befogadására.

Két út áll előttünk, és kezünkben a döntés, hogy melyiket járjuk. Maradunk továbbra is a sivár és egónk kreálta látszat-világban, vagy megismerjük a valódi, színekkel és érzésekkel teli világot? Merjük-e vállalni az igazság felszabadító erejének vagy épp fájdalmának kockázatát, mely által levethetjük magunkról lelki terheinket?

Az alkotás igazi esszenciája, avagy milyen műfajba is sorolható a történet?

6:34

Úgy gondoltam, hogy érdekes lenne pár szót ejteni a műfajról is, bár valószínűleg a történet hangulata már sejteti Veled. De most akkor nézzük is meg közelebbről, hogy melyek ezek, hiszen többet is vegyítettem, pontosabban hármat: fantasy, lélektani és horror. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy ezek akkor tulajdonképpen hogyan is jönnek össze, de hamarosan Te is érteni fogod. :)

Fantasy, mivel egy általam kitalált világban játszódik, valamint ahogyan az a negyedik és ötödik fejezetben nyilvánvalóvá is vált, természetfeletti lények szerepelnek benne, ezen felül pedig egy különös erő is megmutatkozni látszik, mely szintén nem elhanyagolható az események alakulásának szempontjából. Amikor elkezdtem írni a történetet, nem tértem el túlzottan a valóságtól, a világ amelyben akkor játszódott olyan volt, mint a miénk. Olyannak kezdtem el, mintha itt és most, ebben a világban is megtörténhetne.

Ekkor még csak az alapelképzelés volt meg, amelyre ráhúztam ugyan a konfliktust és valamelyest illeszkedett is, de nem volt valami meggyőző. Túl egyszerű, olyan semmitmondó és kezdetleges volt az egész. Ebben az állapotában az egyik fő tényezőt nem lehetett logikusan megmagyarázni, hogy miért is pont úgy történnek a dolgok, ahogy. Kicsit nehéz volt elszakadni az ismerttől, és rálépni az ismeretlen ingoványos talajára, de amint megéreztem a szabadság hatalmát, elkezdett szárnyalni a képzelet is. Már nem csak az itt és most létezik, hanem megalkottam egy előtörténeten alapuló világot is, melybe teljes mértékben illeszkedik az elképzelt események alakulása. Szóval akkor adott egy újonnan megalkotott világ, amelyben olyan lények léteznek, melyek valós életünkben – remélhetőleg – nem fellelhetőek, vagyis a lélekrablók. Túl sokat nem szeretnék egyelőre elárulni róluk, hiszen a történetfolyam során úgyis ki fog derülni, ahogy Vayne szép lassacskán összegyűjti a hatalmas kirakós darabkáit, és egységbe rendeződik a bonyolult kép. Annyit már tudhatsz róluk, hogy ugyan hasonlatos a vámpír alakjához, de igazából teljesen más. Ez egy picikét ellentmondásosnak tűnhet elsőre, de most rábízom a képzelet szárnyalására, hogy mit vonsz le ebből és milyennek képzeled el. Aztán majd kiderül, hogy jók voltak-e a megérzéseid velük kapcsolatban. :) De annyi bizonyos, hogy eme általam nagyon kedvelt lény mintájára alkottam meg saját teremtményemet. Olvastam már jópár fantasy történetet, de egyikben sem találkoztam még ehhez foghatóval – bár bizton nem állíthatom, hogy hasonló sincs, mivel nem ismerem a világ összes kitalált lényét. Viszont számomra ennek a teremtménynek a megformálása nyújtotta a legnagyobb élvezetet. Félig-meddig tudatos volt, hiszen egy már meglévő egyedet vettem alapjául, viszont egyes részletek csak úgy kipattantak a fejemből egy-egy kép, jelenet vagy szín formájában. Majd pedig újra tudatosan átrágtam az egészet, és végül minden a helyére került. Büszke vagyok rá, az első saját kis kreálmányomra, mint ahogy az egész regényre is. Na de kanyarodjunk csak vissza az eredeti gondolathoz. Feltűnik egy erő is, melynek halott testek mozgatásához van köze, az úgynevezett lélekbábokhoz. Na igen, a zombik, valamint a voodoo eredetét és történetét is nagyító alá vettem, hogy még egy kis érdekességgel meg tudjam spékelni a dolgokat. Hasonló, de nem teljesen ugyan az, a többi pedig majd később kiderül. :) Ezzel nagy vonalakban át is vettük a legfontosabb fantasy elemeket, de ezeknél sokkalta több minden meg fog fordulni az események előrehaladtával.

Következőnek talán érdemesebb a lélektani vonatkozásról beszélni, hiszen ez adja meg az egész keretét, valamint a narráció alapját. Sokat vacilláltam, hogy melyik narratív formát is válasszam, végül az én-elbeszélő mellett tettem le a voksomat, hiszen így tudom a leghatásosabban érzékeltetni mindazt, ami lejátszódik a főszereplő bensőjében. A történet és a fő konfliktusszál szempontjából is az a legmeghatározóbb, hogy Vayne hogyan reagál, mit érez, és milyen lelki utat jár be, melynek kiváltó okai elsősorban a körülmények, de minden a saját választásain múlik. Ezért tudnunk kell, hogy miért dönt így, vagy épp úgy az egyes helyzetekben. Fontosak a belső motivációi, és hogy milyen változásokon megy keresztül. Egy igen erős jellemfejlődést építettem bele, melyet az események hömpölygése közepette lehet majd észlelni. Néhol éles lesz a váltás, máskor viszont alig észlelhetően vezetem el a következő fordulópontig. A cím is ezt hivatott tükrözni, mind az összefoglaló – Lelkek útja -, mind pedig az egyes kötetcímek, mint az első is – Lelkem sötét éjszakája. Sok mindent már az elején burkoltan belefogalmazok, elhintek egy-egy aprócska utalást, melyek majd csak később nyernek értelmet, de az biztos, hogy semmit sem írok le csak azért, hogy teljen az oldal, még ha első olvasása nem is illik oda. :)

Végül pedig felmerülhet a kérdés, hogy hogyan is jön ehhez a horror? Mivel eleve maga a hangulat is eléggé borongósra sikerült, nem mellesleg olyan teremtmények sorakoznak fel, amelyek jelenléte nem sok jót sugall, mégsem lehet egy szimpla tragédia/komédia, dráma vagy ezekhez hasonló köntösbe bújtatni. Ha már komor, akkor legyen sötét is, ez illik hozzá a legjobban. Úgy akarok írni, hogy egy erőteljes hatást érjek el az érzelmek terén, ezáltal minél kifejezőbben tudjam megfogalmazni azt, ami épp történik, és hogy ebből a főszereplő – és rajta keresztül az olvasó is – mit érzékel. Kutattam a módját, hogy hogyan is tudnám ezt az írásmódot, ezt a fogalmazási képességet elsajátítani, mígnem eljutottam H. P. Lovecraftig. Azonnal – nah jó, több mint egy év előjegyzés után – be is szereztem az összes művét, hogy ezeket tanulmányozva elmerüljek egy számomra újfajta kifejezésmód rejtelmeibe. Hihetetlen, ahogyan megfogja az emberi érzések – főképp a félelem és a szorongás – lényegét, és ad melléjük egy eszméletlenül erőteljes színezetet egyedi szóalkotásaival és képzettársításaival. Tudtam, hogy erre van szükségem, hogy ezt kel belevinnem sajátos stílusomba, hogy megtaláljam azt a hangot, amely tökéletesen visszaadja a Lelkek útjal igazi, lényegi esszenciáját. Az eddigi visszajelzések alapján sikerült is elérnem azt a borzongató hatást, melyet megálmodtam. :) Az írás is pont olyan, mint egy fantasy világ megalkotása. Ahhoz, hogy jó legyen, el kell szakadni a normáktól, a klasszikustól, hogy a szabadon szárnyaló kreativitás elhozza a megfelelő értékeket.

Tehát mindent összevetve, ennek a három műfajnak az egyvelege, vagy inkább tökéletes egysége képes igazán életre kelteni eme lelkemből született művet.

Bejegyzésáradat

Életjelek a mélyből

13:15

Kedves Olvasóm!

Nem tűntem el örökre, csak egy nagyobb merülés kellős közepén vagyok bensőm zavaros-tiszta mélységeiben. Aggodalomra semmi ok, ez csupán annyit jelent, hogy nagyon komolyan átgondoltam a jövőbeni terveimet, és a nem is olyan távoli jövőben igen komoly változtatásokra lehet majd számítani. :) Gőzerővel írom a Lelkem sötét éjszakájának történetét, hiszen igen közeli célomul kitűztem a teljes befejezést, ami nem is lehet máskor, mint augusztus 28-án. Meglepem önmagamat 27. születésnapom alkalmából számomra talán a világon létező legnagyobb és legértékesebb ajándékkal, mely felölel kereken 11 év és - augusztusra - nyolc hónapnyi munkámat. Büszke vagyok magamra, amiért elérkeztem ehhez a ponthoz is, és bizton ki merem mondani, hogy tényleg elkészül a kitűzött dátumra! Rengeteg augusztus 28. eltelt már az évek során ugyanezzel az ígérettel, de akkor még nem tettem érte semmit. Most viszont az elmúlt két hónap alatt többet haladtam az írással, mint amennyit az elmúlt 1 évem alatt összesen. Felesleges lenne az előző tíz évhez hasonlítanom, hiszen a történet valós képe ez alatt az idő alatt formálódott meg bennem, és forrotta ki jelenlegi formáját.

A napokban készültem el a 7. fejezet kéziratával, és szinte észre sem vettem, hogy annyira belelendültem az írásba, hogy már átfolytam a 8. fejezetre tervezett történetrészre. Az utóbbi két napban már ezen dolgoztam szinte minden szabadidőmben - értsd úgy Kedves Olvasóm, hogy buszon, metrón, ebédszünetben és kardió edzés közben is. :) Munka után már sajnos nincs sok lehetőségem ezzel foglalkozni, mivel az itthoni teendők - főleg a másnapra való egészséges étrendhez igazodó főzés - teljesen lefedik azt a 2-3 órás időintervallumot, amennyi még megadatik nekem a napból. Persze, lehetne hogy éjszaka írok, de akkor nem tudom kialudni magam, és nem lesz erőm másnap dolgozni, edzeni vagy bárhova elmenni. Terveim szerint júliusban megírom a 9. és 10. fejezetet, így augusztusra már csak az utolsó kettő marad. Ezzel most már el is árultam, hogy 12 fejezetesre tervezem. Ugyan még csak a vezérfonál van meg, hogy mi alapján szeretnék haladni, de ez cseppet sem okoz nagyobb fejtörést. Jobban nem is szeretem eltervezni egy-egy fejezet kimenetelét, hagyom hogy a történések csak úgy kiáradjanak tudatalattimból, miközben írok. :)

Az írás mellett pedig rengeteget olvasok mindenféle cikkeket, amelyek segítenek a további fejlődésben, hiszen még nagyon nem vagyok azon a tudatossági szinten, ahol lenni szeretnék. Erre erősítek rá július első hétvégéjén az Everness fesztivállal is! Életem első fesztiválja lesz, ezért még nagyobb izgatottsággal várom. Soha nem voltam az a nagy fesztiválon bulizós típus, de ennek nem is ez lesz a lényege, hanem a tudatosság erősítése és önmagunk megélése. Rengeteg olyan ember lesz ott, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, akiktől nagyon sok mindent tanulhatok, és ez a pozitív közeg kirobbanóan jó hatással lesz rám. Nem mellesleg a Balaton partján lesz, így egy nagy vágyamat egészen biztos, hogy valóra válthatom majd - mégpedig azt, hogy a parton, a felkelő Nap sugarai által körülölelve meditálok a lágyan ringatózó víz közelében. :)

Mindezeken felül pedig igyekszem társasági életet is élni, ennek okán eléggé zsúfoltak a hétvégéim, szinte egy szabad napom sincs mostanában, amikor pihenhetnék és órákon át egyfolytában csak írhatnék. De így is tartani fogom saját határidőmet, nincs több kifogás és lustulás!

A héten elhozok egy bejegyzést a műfajjal kapcsolatban is, amelyben néhány érdekes információt osztok meg Veled a történet hátterével és felépítésével kapcsolatban, de igyekszem nem túl sok - a történet szempontjából még - egyelőre homályba merülő magyarázatot felfedni. Ezekre a következő három fejezet fogja nagyrészt megadni a válaszokat, viszont egy nagyon fontos tényezőre csak a következő kötet folyamán derül majd fény, amelyet 2017 januárjában fogok elkezdeni írni. Addig viszont nagyon sok dolgom lesz még az első kötettel, hiszen nem titkolt célom a kiadás! :)

Ezért is köszönöm az eddigi támogatást, és hogy lelkes Olvasóm maradtál az elmúlt hónapok során. Mindennemű visszajelzést most is, mint mindig szívesen fogadok, és bármilyen kérdést vagy felvetést örömmel meghallgatok és megvitatok. Ezért ha esetleg valamilyen észrevételed lenne, kérlek oszd meg velem, hogy a véleményed által is tökéletessé varázsoljam életem egyik legnagyobb álmát és büszkeségét!

Végül egy rövidke kis idézettel szeretnék kedveskedni a következő fejezetből, valamint a zenével, amire írtam:

"Ekkor mellkasom iszonyatos fájdalom kíséretében összeszorul, és hirtelen levegőt is alig kapok, oly mértékű félsz keríti hatalmába lelkemet, mely szinte éles tőrként feszül szívemnek. Mert ez a feltevés egyet jelent azzal, hogy én megszűnök létezni minden szinten."

Szeretettel,

Egy lélek rezdülései

Egész-ség ღ.´ `.☆ avagy test és lélek kapcsolata

2:56

Annyira természetesnek veszünk mindent amink van, és itt nem feltétlen az anyagi dolgokra gondolok. Testünk adottságai, hogy látunk, hogy hallunk, hogy érzünk illatokat és az érintést. Egész lényünket, hogy vagyunk, hogy lélegzünk, hogy képesek vagyunk járni és beszélni. Ha teljesen egészségesen születünk, akkor számunkra ez az alap, a normális és bele sem gondolunk, hogy ez maga egy nagy csoda. Életünk során annyiféleképpen mérgezzük testünket, akarva-akaratlanul is, leginkább tudatlanságunkkal. Nem ismerjük fel ezt a hatalmas kincset, melynek birtokában vagyunk. Csak akkor kezdünk el kapkodni és mindenféle mesterségesen előállított kezelést felkutatni, amikor már késő, testünk meghúzta a vészharangot, melyet fájdalom kíséretében adja tudomásunkra. Ekkor gyors tűzoltás gyanánt teletömjük magunkat temérdek szerrel, amik ugyan - jó esetben – megszüntetik a tüneteket, de a probléma gyökerét – hogy elhanyagoljuk testünket – nem oldja meg. Miután pedig elül a vész és minden lecsendesedik bensőnkben, újra visszatérünk tudattalan önromboló életvitelünkhöz. Ugyan a betegség alatt nagy bőszen megfogadjuk, hogy csak ezen legyünk túl, és utána minden másképp lesz, viszont amint megszűnik a fájdalom teljesen elfeledkezünk korábbi önmagunknak tett ígéretünkről, és marad a megszokott „rend”. Ennek okán hosszabb-rövidebb idő elteltével újra és újra lejátszódik ez a drámai jelenet bennünk, mintha egy régi videokazettát tettünk volna be a lejátszóba, de az mindig beakad és újraindul egy bizonyos ponton.

Meddig akarjuk ezt folytatni? Addig, amíg már olyan komoly és visszafordíthatatlan következményei nem lesznek, melyek örökre megkeserítik életünket? Rengeteg olyan ember él a világon, akik mindent megadnának azért, hogy a helyünkben legyenek, mi - „egészségesek” – pedig rájuk nézve csak sajnálatraméltó szerencsétlen embereket látunk, akikkel jól elbánt az élet. De valóban így van ez? És nekik? Egy beteg ember számára az egészségesek lehetnének a jó példák, hogy ez a megfelelő állapot, és mindent meg kell tenniük azért, hogy ezt – újra – elérjék. Fordított esetben pedig arra mutat rá a helyzet, hogy legyünk hálásak azért, hogy nem vagyunk betegek, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy megtartsuk ezt az állapotot.

Ennek alapján mondhatjuk mi magunkat egészségesnek? A napokban értettem meg ennek a szónak a valódi értelmét. Ilyen esetekben csodálkozom rá, hogy milyen szép és kifejező nyelv is a magyar. Egész-ség... vagyis teljes, egész, egység – ez mind benne rejlik ebben az egy szóban. Több összetevőből épül fel, melyeknek egységet kell alkotniuk, egy erős kapcsolódást, hogy megfelelően működjön. Testi és lelki egység, harmónia és egyensúly, amire szükségünk van. Ugyan más-más szükségleteik vannak, másképp kell bánni velük, mégis hihetetlenül szoros összefüggés van közöttük. Az egyik betegsége – vagy inkább rendellenessége – erőteljesen kihat a másikra is, ennek okán visszafelé is igaz, hogyha rendben van az egyik, akkor az feljavítja a másikat. És itt meg kell jegyeznem egy újabb érdekességet, melyet először egyik kedves mentorom, Louise L. Hay könyveiben olvastam kicsit másképp. Most már értem, hogy miért nem szereti a betegség szót, és inkább használja helyette a rend-ellenesség kifejezést, mivel az, hogy nem törődünk testünkkel vagy lelkünkkel az egység, a rend ellen való viselkedés megnyilvánulása.

Fontos megértenünk és felismernünk, hogy testünk nem csak egy élettelen burok, amely lelkünk hordozójául szolgál, hanem egy önálló, élő organizmus, amely érez és reagál a lélek megnyilvánulásaira, valamint a környezete változásaira. Egy igen erős szövetségesünk – lehet -, aki segít közvetíteni közvetlen közegünk felé gondolatainkat, mozdulatainkat és érzéseinket. Viszont ha nem bánunk vele jól, akkor ez a kapcsolat meggyengül. Amennyiben nem figyelünk oda, hogy testünk mit szeretne közölni velünk, akkor ütik fel fejüket a rend-ellenességek, melyek két-ségbe taszítanak bennünket – kettéválik, amely összetartozna, kibillentve ezzel egész lényünket egyensúlyából. Saját magamon is észrevettem azt a nagyon rossz habitust, hogy csak akkor figyelek oda egészségemre, amikor már beütött a baj. Testem folyamatosan jelzett, mégis valamiért elnyomtam kiáltásait, így szinte süket fülekre talált mondanivalója. Nem akartam észrevenni kódolt üzeneteit, inkább vaknak tettettem magam – vajon miért is fáj sokszor a fülem, és miért lettem szemüveges? Ezek ismeretében már nem is olyan nagy talány… Követtem ugyan azt a berögzött irányt, amelyről azt gondoltam, hogy a legjobb számomra, pedig csak az önpusztításhoz vezet, és nem akartam irányt változtatni. Csodálkozom, hogy kétszer kellett műteni a térdem, majd az elmúlt két évben annyiszor kiment a bokám, hogy végül azt is operálni kellett? Mondhatjuk, hogy testem a másik irányba akart menni, én viszont makacsul, ellenállva ragaszkodtam a megszokásaimhoz. Hogy minden úgy jó, ahogy van, és mégis mekkorát tévedtem!

Tegnap és ma is igen erőteljesen feljött ez a téma, ezért is írok most róla. Az írás folyamata segít tisztázni a gondolataimat, és közben fantasztikus felismerésekre teszek szert. Visszaolvasva pedig a teljes kép tárul elém :) Mostani eszmefuttatásom egyik alapja az a könyv, amelyet még előző év novemberében vagy decemberében vettem meg, viszont egészen mostanáig nem kezdtem el olvasni. Most jött el az ideje, ebben már nem kételkedem. Buda László – Mit üzen a tested? című műve szinte azonnal magával rántott, mint egy erőteljesen kavargó örvény, mely felrázott mély álmomból. Az ő szavai ébresztettek rá, hogy a test nem egy tárgy, amit csak használunk, annál sokkal több és értékesebb. Még nagyon az elején járok, de ha már az első húsz oldal is ekkora hatást gyakorolt rám, akkor mi lesz a folytatásban? Izgatottan várom, és nyitott vagyok az új nézetek befogadására.

A másik meghatározó élményt egy aranyos kis videó nyújtotta egy csöppségről, aki akkor látta először anyukáját teljes valójában, amikor feltettek rá egy erős szemüveget. Könnyekig hatódtam ez alatt a fél perces kis jelenet alatt, majd pár perccel később elkezdett bennem munkálkodni mindaz, amelyet most leírok Nektek.

Belegondoltam, hogy mekkora öröm az, hogy valaki egészséges, és hogy ezért hálát kellene adnunk nap mint nap. Hiszen azzal, hogy megbetegszünk nem csak magunknak ártunk, hanem azoknak is fájdalmat okozunk, akik szeretnek bennünket. Félelemmel vegyes aggódás tölti meg lelküket, ezáltal az ő egyensúlyuk is megbomlik. Ezek alapján nem csupán önmagunk egységének megőrzése érdekében fontos figyelnünk egész-ségünkre, hanem szeretteink miatt is. Jó esetben elegendő egy könyv, és egy megható videó is arra, hogy felismerjük testünk igazi értékét, és lényünk egy-ségének fontosságát. Soha nem késő felismerni ezt, és tenni azért, hogy újra megélhessük lényünket teljes, egész és tökéletes formájában. :)

Kezdetnek figyeljük testünk minden apró rezdülését, üzenetét és jelét, hogy jobban megértsük. Bánjunk szeretettel és kellő odafigyeléssel testünk minden egyes részletével, úgy, mint ahogy azt egy számunkra kedves személlyel tennénk. A választás a mi kezünkben van: maradunk a tudatlan önromboló életmódnál, fájdalmat okozva ezzel magunknak és szeretteinknek egyaránt, vagy inkább belépünk a tudatos élet boldogsággal, egészséggel és lehetőségekkel teli csodálatos világába, amely hatalmas pozitív irányú változást eredményez életminőségünkben már az első lépések megtételével! És ez a változás nem csak ránk lesz hatással, hanem a környezetünk is hasonlóképpen fog reagálni, hiszen minden és mindenki, amivel csak érintkezünk, tükröt tart nekünk, és bensőnk visszatükröződését mutatja.

Bejegyzésáradat

•¨•✿ Hálanapló ✿•¨•

15:42

Egy lélek rezdülései

Önkontroll

9:22

Sok esetben tudjuk, a tudatunkkal felfogjuk, hogy hogyan is kellene egy-egy helyzetben viselkednünk, de amikor benne vagyunk, az már egy teljesen más eset. Akkor és ott, abban az adott szituációban nehéz a tudatos énünkkel gondolkodni, hiszen az egónk minden erejével azon van, hogy érvényesüljön, hogy megvédje magát a külső hatásokkal szemben. Korábban már írtam erről a bennünk élő kis lényről, aki teljes mértékben a mi részünk, általa vagyunk azok, akik. Nem lehet, és nem is szabad teljesen elnyomni magunkban, hiszen az elme egyes viselkedési mintái nagyon is fontosak számunkra, mint például, hogy ne menjünk át az úttesten, ha piros a lámpa, vagy ehhez hasonló megtanult és berögzött sémák, melyek segítik a mindennapjainkat. Nem tudnánk ezek nélkül létezni, ezért meg kell tanulnunk vele élni.

A lábadozásom alatti most már lassan két hónap alatt elég keményen megtapasztaltam az egó árnyoldalait. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire megviselhet a bezártság, pedig folyamatosan küldte agyam a vészjelzéseket, csak nem foglalkoztam velük. Elfeledkeztem arról, hogy megerősítsem magam tudatosan, ezért szép lassan és szinte észrevétlenül az egóm vette át az irányítást. Nem töltődtem fel energiával meditációk során, nem olvastam vagy fejlesztettem magam ezen a téren, ennek következményeképpen pedig a körülöttem lévő emberekkel egyre ingerültebben viselkedtem. Túl későn vettem mindezt észre, hiszen amikor a regényemen vagy a blogon dolgoztam, mindig óriási lelkesedés és öröm töltött el, amely teljesen elvonta a figyelmemet arról, hogy milyen mélyre ások magam alatt. A legfurcsább és legelszomorítóbb pedig az volt, amikor tudtam, hogy most épp az egó beszél belőlem, annak is tudatában voltam, hogy nem így kellene viselkedem, de egyszerűen képtelen voltam megfékezni és kordában tartani. Nincs is a világon annál megrendítőbb, mint amikor kimondjuk a szavakat, amiket igazából nem is akarunk, amelyekkel végül csak azt érjük el, hogy még mélyebbre taszítjuk magunkat, viszont az egónkat minden egyes alkalommal elégedettség tölti el. Megnyerte a csatát, és ő irányított. Egy részed ilyenkor tombol önelégültségében, míg a másik elmerül a tehetetlenség fájdalmában.

Mégis mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a kis káosz-lény a barátunk legyen, ne pedig önnön ellenségünk? Az már számomra is világossá vált, hogy minél jobban próbálom elnyomni, annál erősebben tör a felszínre a legrosszabbkor. Egy erős szövetségessé kell válnia, hogy az élet minden területén és helyzetében meg tudjunk állni a saját lábunkon. De ezt mégis hogyan lehet elérni? Ha logikusan végiggondoljuk, akkor a válasz szinte az orrunk előtt hever, mivel elménk mindent viselkedési minták alapján dolgoz fel, és reagál le. Tehát két dolgot kell tudatosan megtennünk, hogy változtatni tudjunk egónkon, és megszelídítsük ezt a kis öntörvényű lényt. Első sorban fel kell számolnunk a negatív érzelmi alapon létrejött sémákat magunkban, ehhez viszont fel kell dolgoznunk a bennünk lévő minden olyan emléket, amelyek sérelmet okoztak nekünk a múltban. Hiszen a jelenbeli helyzetekre nem húzhatjuk rá a múlt eseményeit és következményeit. Minden a saját hozzáállásunk kérdése, mi magunk döntjük el, hogy valami rosszul esik nekünk, vagy inkább meglátjuk benne a tanító jelleget, hogy mire akarja felhívni az adott helyzet a figyelmünket. Amint ezeket a régi berögzött mintákat sikerül elengednünk, már egy lépéssel közelebb kerülünk a megoldáshoz.

Ezután pedig felül kell vizsgálnunk az úgymond aktív szokásainkat, ami alapján a mindennapjainkat éljük, és ezeken változtatni. Hagyjunk el minden olyan szokást, amely esetlegesen testünkre és/vagy tudatunkra kártékony hatást gyakorolnak, és cseréljük le ezeket az életünkre nézve előnyösekre. Ha új mintákkal írjuk felül a régieket, akkor lesz mibe kapaszkodnia az egónknak, viszont ezekkel már nem hátráltatni fog bennünket, hanem a segítségünkre lesz. Csakis így tudjuk kontrollálni ezt a kis lényt magunkban, amely teljes mértékben érzelmi alapon működik. Amint bensőnkben rendet teszünk, az egó is engedni fog, végül pedig együtt, egymást erősítve dolgozhatunk. Bevallom őszintén, nagyon furcsa erre így gondolni, hogy mélyen bennem két rész van, melyek most nincsenek összhangban. Korábban valószínűleg én magam is abszurd butaságnak tartottam volna, ha valaki ilyesmit mond, viszont mostanra már többször is megtapasztaltam, hogy milyen is az, amikor az egyik vagy épp a másik irányít. Ezzel kapcsolatban van is egy nagyon érdekes és vicces videó, amely segítségével kicsit jobban meg lehet érteni ezt a különös helyzetet: Steve Peter - Human mind (The chimp paradox). Az előadó egy rakoncátlan kis csimpánzként utal az egó-lényünkre, viszont ő is kihangsúlyozza, hogy nem lehet megszabadulni a majmocskától, hanem nekünk kell gondoskodnunk róla. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően rengeteg motivációs videót találhatunk, melyek segítségével megadhatjuk magunknak azt a kezdő löketet, amelyre szükségünk van a változtatás útján. Saját bőrömön tapasztalom szinte nap mint nap, hogy a világ egyre befogadóbb, és felkészült a változásra. Viszont a kollektív tudatosság elérése rajtunk, egyéneken múlik, hogy mi mit teszünk meg annak érdekében, hogy változzunk és változtassunk. Elérkezett az idő, hogy jobbá tegyük világunkat, amely belőlünk eredeztethető, ezért mi magunk vagyunk felelősek érte. :)

Lunar mirage

Megújulás

Ez a vég, vagy egy új kezdet?

ೋ Légy Te magad a változás! ೋ

A következő részek tartalmából

Érzelmeink elfojtása

Az alkotás igazi esszenciája, avagy milyen műfajba is sorolható a történet?

Életjelek a mélyből

Egész-ség ღ.´ `.☆ avagy test és lélek kapcsolata

•¨•✿ Hálanapló ✿•¨•

Önkontroll

LunarMirage

Csevegő

Rendszeres olvasók

Címkék

Megjelent fejezetek

H. P. Lovecraft

Amit épp olvasok :)

Ajánlott oldalak

Reiner Maria Rilke

Üzenj nekem :)

Népszerű bejegyzések

Kövess engem :)

Adatvédelem